Căutare

Sommásan – s némiképpen leegyszerűsítve, persze – ennek a három döntésnek a jegyében éltünk, politizáltunk Erdélyben mindmáig. Alig-alig volt az induláskor vita ezekről az alapelvekről, mi több, néhány nap alatt a frissen megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetségbe több mint hatszázezren iratkoztak be, és a kezdeti lelkesedés lelohadása, Marosvásárhely véres márciusa után is négyszázezer körül stabilizálódott az aktív tagok száma. Ha jobban meggondolom, valószínűleg ez volt akkor és talán ma is ez Kelet-Közép-Európa legnagyobb taglétszámú politikai szervezete.
Emlékszem, a tiszavirág-életű román–magyar testvériség elmúltával a soraikat rendező többségi nacionalisták azon hüledeztek, hogy ekkora szervezetet csakis úgy lehetett napvilágra hívni, ha földalatti formában már azelőtt is működött. Voltak valóban kisebb-nagyobb szervezkedések azelőtt, ilyennek én magam is részese voltam, de nem ezekből, hanem a szükségből: a történelmi kényszerből lett az RMDSZ. Vérünkből, agyunkból, zsigereinkből, több évtizedes tapasztalatunkból jött ez a késztetés: ha szét akarnak szedni minket, akkor nekünk össze kell fogni, egymásba kell kapaszkodni, ha lehet. Trianon után elengedtük egymás kezét – szétcsapták egymásba markoló ujjainkat mások –, és mi lett belőle? Nyolcvanesztendős folyamatos magyar dráma, időnként tragédia! Rossz politikai választások sorozata, hol fasisztákhoz csapódva, hol kommunistákhoz, hol a fundamentalizmus kísértetei között tévelyegve, hol az ellenkező végletbe, az internacionalizmusba menekülve, soha egyensúlyt nem találva.
Így bánt el velünk a történelem, így bántunk el mi önmagunkkal!
2007-et írunk. Tizenhét esztendeje hiszem, hogy megtört a rontás, tizenhét esztendeje működik, amit a főnixmadárként életre kelt magyar Erdély elindított: egy egységes, kiegyensúlyozott, következetes politikai szövetség az egyéni és kollektív jogok kivívásáért. Tizenhét esztendeje érzem, viselem szorongva az újabb és újabb ostoba próbálkozásokat, belülről is, nem csupán kívülről, ennek a valóban keserves, valóban önkorlátozó és időről időre valóban pluralizmusellenes egységnek a megbontására.
Tizenhét év: az egység története.
Tizenhét év: a lassú előrehaladás története.
Tizenhét év: a megosztó viták története is.
Tizenhét év: résztvevő voltam, vezető is mindvégig, tizennégy éve pedig elnöke az RMDSZ-nek, át kell hát gondolnom most a magam felelősségét, és kötelességem felmutatni a mások felelősségét is abban, ami következik vagy következhet.
Nem volt egyforma ez a több mint másfél évtizedes korszak. Újból és újból eszembe ötlik egy fontos pillanat: valamikor 1995-ben munkatársammal és barátommal, Takács Csaba ügyvezető elnökkel Dél-Tirolba látogattunk Cristoph Pann meghívására, és ez a hófehér hajú professzor, az autonómia lelkes szakértője elvitt bennünket a Dél-tiroli Néppárt egykori elnökéhez, Silvius Magnagóhoz, aki alaposan kikérdezett minket, aztán néhány fontos tanácsot adott: hosszú utat kell bejárnotok, nekünk harminc évbe került, és még most sincs minden rendben, legyen hát türelmetek, és őrizzétek meg az egységes szervezetet, mert másképpen nem értek célba, a döntéseket pedig, amelyeket többségi szavazással meghoztok, tartsa mindenki tiszteletben, az is, aki nem értett egyet vele, erre nagyon vigyázzatok. Darabos szavak voltak ezek, németül hangzottak el, ott a sziklás Dél-Tirolban, kissé mesebeli környezetben, hajdani lovagvárak árnyékában. Harminc év? Egyáltalán lesz-e valaha valami abból, amit elterveztünk? Csak marosvásárhelyi pogromkísérlet, csak folyamatos tiltakozás, csak reménytelennek látszó állóháború, csak nyilatkozatok, állásfoglalások és memorandumok sorozata volt akkor mögöttünk, és semmi változás. Töprengő beszélgetéssel telt el a visszaút Dél-Tirolból.
Aztán jött 1996, kormányváltás Romániában, az RMDSZ – belső földrengések árán ugyan, de – döntött a kormányra lépésről. Akkor még egy magyar kisebbségi szervezet kormányzati szerepvállalása előzménytelen volt a Kárpát-medencében. Bátorság kellett hozzá mindkét oldalról. Árulást kiáltottak reánk azok, akik éppen most is azt papolják, hogy nem fontos Brüsszelbe menni az európai parlamenti választások nyomán, hanem inkább méretkezzünk meg, akár annak árán is, hogy kiütjük egymást. Sohasem az együttműködésért, mindig csak a konfrontációért – végül is: a viszályért – szálltak síkra a velünk ellenkezők, nem mérséklet vagy radikalizmus, hanem összefogás vagy megosztás volt az igazi dilemma. Tál lencséért eladott jövőről szólt akkor is a fáma, látszólag bibliásan, valójában hitetlenül, bizalom és remény nélkül. Árulózták, persze, a velünk szövetkező románokat is a barikád másik feléről, ez már így szokott lenni.
De elindult egy folyamatos változás! Megkezdődött az államosított erdők, földek, épületek visszaadása. Vérre menő vitákkal ugyan, de sikerült visszaszerezni a székelység legnagyobb kincsét, több mint háromszázezer hektárnyi közbirtokossági erdőt. 1999-ben elfogadták az új oktatási törvényt, 2001-ben törvény született a kétnyelvű feliratok kötelező használatáról, 2003-ban a módosított alkotmányba bekerült az anyanyelvhasználat joga a helyi közigazgatási intézményekben és az igazságszolgáltatásban. Új magyar iskolákat létesítettünk Máramarosszigettől Déváig, magyar állami támogatásból létrejött a Sapientia magánegyetem, a Babes– Bolyai Tudományegyetemen pedig már több mint tízezer diák tanul magyar nyelven. Kormányhatározat szavatolja a magyar zászló használatát, a magyar himnusz éneklését, visszaállítottuk az aradi Szabadság szobrot. Magyar főkonzulátus jött létre Kolozsváron és Csíkszeredában, beindult a Magyar Kulturális Intézet Sepsiszentgyörgyön, épül az észak-erdélyi autópálya, végre kapnak költségvetési támogatást pályázataikra a magyar önkormányzatok is, magyar iskolára és óvodára, magyar templomra is jut valamennyi pénz. Mindezt úgy lehetett elérni, hogy az RMDSZ hét százalékából több mint ötvenet kellett csinálni a román parlamentben. Nem volt könnyű, ideget nyűtt, energiát emésztett fel, embereket váslalt ez a munka. Átgyúrtunk sok mindent, s lehet, minket is gyúrt-gyűrt ez a sok nehéz esztendő.
Meg aztán ott van az érem másik oldala: a dél-tiroli harminc esztendőből eltelt már tizenhét, van még tizenhárom, és nincs még önálló állami magyar egyetemünk, az egyházi épületek restitúciója is nehezen halad, elakadt a kisebbségi törvény, Erdélyben az infrastruktúra még mindig jóval rosszabb állapotban van, mint Románia más régióiban, a kulturális és területi autonómia jogi kereteit ezután kell megteremteni.
Van eredmény. De van kudarc is. Lehetünk elégedettek is, elégedetlenek is. De legjobb lenne józanul, tárgyilagosan szétnézni, leülni, megbeszélni, amit magunk körül látunk, és aztán együtt továbbmenni.
Mit látunk magunk körül?
Erről is szólnék később, de előbb Dél-Tirol után egy másik helyszínt idéznék: 2005, Szófia. A román kormány miniszterelnök-helyetteseként utaztam a bolgár fővárosba, hogy kilenc balkáni és kelet-közép-európai ország egyezményét a romák integrációjával kapcsolatosan aláírjam. Magyarország miniszterelnöke mellett, Szlovákia nevében Csáky Pál miniszterelnök-helyettes és Románia nevében Markó Béla miniszterelnök-helyettes írt alá. Nem hiszem, hogy valaha is volt még egy ilyen dokumentum, amelyen nemcsak Magyarország, hanem az egykori kisantant két államának neve alatt is magyar ékezetes aláírások jelennek meg. Nem volt ilyen államközi szerződés sohasem, és attól tartok, már nem is lesz egy ideig. Nem is tudom, nem csupán én nagyítom-e fel ennek a jelentőségét.
Naiv vagyok még mindig, beismerem. Hiszek a magyar–magyar egyetértésben, hiszek egy olyan Kárpát-medencei érdekszövetségben, amely nem fordítható szembe más nemzetek érdekeivel – és ezért lehetséges nekünk ott lenni a román kormányban –, de biztosítja a magyar nemzet nyelvének, kultúrájának, sajátos hagyományainak hatékony fenntartását és továbbvitelét az egységesülő Európában. A szófiai aláírás egy pillanatra felvillantotta ezt az esélyt. Félek, csak ketten Csákyval láthattuk ezt így. Félek, a magyar miniszterelnök észre sem vette, hogy kettő több, mint egy, és három több, mint kettő. Félek, ma a magyar politika nincs olyan helyzetben, hogy kifelé is lásson, ne csak nézzen, félek, hogy miközben a két tábor egymással néz farkasszemet, ismét elmegy mellettünk a történelem. Gyurcsány Ferencék kiábrándult távolságtartással, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás óta folyamatosan értetlenkedve szemlélik, hogy mi van a határokon túli magyarsággal, Orbán Viktorék pedig két elvesztett választás után ugyancsak befelé figyelnek, hogy amit rólunk mondanak, annak milyen hatása van odahaza, hány szavazat lesz vagy nem lesz belőle. Eszköz vagyunk, nem cél, ezt látom, és ezt ma világosan ki kell mondani. Az MSZP és az SZDSZ nem tud mit kezdeni velünk, a Fidesz pedig Erdélybe menekíti minden búját-baját, és legalább itt győzni szeretne. Legyőzni az egyetlen magyar szervezetet, amelynek csak egy bűne van: megtartotta az önállóságát baloldallal, jobboldallal szemben egyaránt.
Közben pedig, ismétlem, elrobog mellettünk a történelem. És a hátralevő tizenhárom esztendő talán örökre hiányozni fog az erdélyi magyarságnak.
Tulajdonképpen nem kellene bántani – különösen most, európai parlamenti választási kampányban – egyetlen magyarországi politikust sem. Miért is borzolnánk a kedélyeket ilyenkor? De értetlenkednem muszáj, mert tényleg nem értek valamit: Orbán Viktor tudja a legjobban, hogy a státustörvény – amely a Fidesz-kormány érdeme, és ezt nem kell elfelejtenünk – csak úgy vált alkalmazhatóvá, hogy az RMDSZ ezt kiküzdötte, kihadakozta, kikényszerítette a Nastase-kormányból. Ő is tudja, én is tudom – mi ketten tudjuk a legjobban –, milyen nehezen!
Magyarország ma egymagában nem tudja megoldani a szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzetét. Erről is beszéljünk őszintén: az állandó belpolitikai konfliktus sokat rontott az ország külső megítélésén. Nem lehet annyival elintézni a Benes-dekrétumok szlovákiai parlamenti megerősítését, hogy ,,arculcsapás” volt. Ám lássuk be, ma csak ennyire telik.
Akkor pedig meg kell kérdeznem: vajon most jött el az ideje, hogy magyarországi politikusok segédletével szétverjük azt, amit eddig jól-rosszul felépítettünk? Mit teszünk a helyébe? Vagy éppen azáltal, hogy változott a magyarság helyzete az elmúlt években Romániában, teljesen elmúlt a veszélyérzetünk? Az RMDSZ eredményei fordulnak most ilyen módon éppen az RMDSZ ellen? Egyetlen ember messianizmusával akarunk behelyettesíteni egy hatalmas – és megengedem: egyáltalán nem tökéletes – szervezetet?
Egy ember nem fog utakat építeni!
Egy ember nem fog iskolákat javítani!
Egy ember nem oldja meg az oktatási törvénnyel kapcsolatos problémákat!
Egy ember nem fogja megvédeni a kétnyelvű táblákat!
Egy ember nem fogja átszervezni a gazdasági fejlesztési régiókat!
Egy ember nem fogja kicsikarni a román kormánytól az önkormányzatok költségvetési támogatását!
Egy ember nem rendezi az egyházak helyzetét, legfeljebb – és ez már előre látszik – összeugrasztja őket.
Egy emberre – bárkiről is legyen szó – nem lehet jövőt építeni!
Meglehet, elkopott egyik-másik politikusa az RMDSZ-nek. Ezért hozzuk a fiatalokat, ezért bíztuk meg a húszas-harmincas éveikben járókat kormánytisztségekkel, miniszteri tárcával. Ők fogják átvenni a stafétát. És ugyancsak a változás érdekében ajánlottunk bejutó helyet Tőkés Lászlónak az RMDSZ európai parlamenti listáján, az utolsó pillanatig. Számára ez lett volna a Brüsszelbe vezető út. Független jelöltként oda el nem juthat, de rossz esetben az RMDSZ-t elakaszthatja. Új politikai konstrukciót akartunk, párbeszédet a „nagy” RMDSZ és egy „kicsi”, de véleményben és szavazatokban mégiscsak számító csoportosulás között. Nem egybeolvadást, hanem folyamatos együttműködést. Nem rajtunk múlott, hogy ez most nem sikerült, de előbb-utóbb sikerülni fog. Ha addig szét nem vernek mindent körülöttünk.
Mert veszély igenis van! Nagy veszély!
Erősödő többségi nacionalizmusokkal körbevéve, rá kellene jönnünk végre-valahára, hogy a történelem kereke viszszafelé is foroghat, és hogy ugyanazokat a hibákat el lehet követni újra és újra. Nézem a felvidéki magyarok helyzetét, a Magyar Koalíció Pártjának kínlódását, hogy ellenzékből a nap mint nap jelentkező ártó szándékokat visszaverje. Hol sikerül, hol nem! Nézem a délvidékiek csonka egységét, amelyből mindig akkor hiányzik egy szelet, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, mert valamikor oda is sikerült exportálni a magyarországi táborharcot. Nézem, hogy ha 2007. november 25-én nem tudjuk az RMDSZ támogatottságát bizonyítani, hiába leszünk még kormányon és parlamentben, minden erőnket elveszítjük. Sokszor mondtam: mi azért tudunk eredményesen tárgyalni a románokkal, mert amikor velünk szemben ülnek az asztalnál, ott látják a hátunk mögött a másfél millió magyart. Ha ezt már nem fogják látni, hiába leszünk mi felkészültek és céltudatosak, semmit sem érünk vele. A román államfő máris úgy kerülgeti a Székelyföldet, mint a cukrosbácsi az óvodák környékét. Csak nem hagyjuk becsapni magunkat? Nagyon hamar megomolhat minden: már ott vannak a parlamentben azok a törvénytervezetek, amelyek ismét korlátoznák az anyanyelvű oktatást, és óvodás gyerekeinket is román beszédre kényszerítenék. A volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar, aki most szenátor, naponta gyártja a javaslatokat minden renitens magyar kiutasítására, a magyar nyelvnek a közéletből való kiűzésére, zászló és himnusz betiltására. Hogy ez csak hecc? Ne áltassuk magunkat! A piros-sárga-kék padok ötletét Kolozsváron minden épeszű ember viccnek mondta volna azelőtt. Mégsem volt vicc, hanem valóság! A kétnyelvű feliratokért pedig 1990-ben vér folyt Marosvásárhelyen. És a magyar iskolákért is! A román politikusok egy része ugrásra készen várja, hogy elgyengülünk-e. „Vérszagra gyűl az éji vad…” Hogy az Európai Unió majd megálljt parancsol? Én nem hiszek ebben. Brüsszel egyelőre inkább homokba dugja a fejét, amikor ilyesmiről hall, hiszen ma még egész Nyugat-Európa összekeveri a történelmi kisebbségek problémáját a bevándorlókéval. Gyors változást ebben egyelőre nem remélhetünk. Akkor pedig egyetlen megoldás van: fenntartani az 1989–90-es döntést. Ismétlem: egységes szervezet, politikai eszközök, autonómia! És szorgalmazni az általam felidézett szófiai mintát, amely tulajdonképpen meg sem valósult, és amelytől ismét nagyon távol vagyunk. Mi lenne ennek a mintának a lényege? Nyugodt, kiegyensúlyozott, mindig egy irányba tartó magyar– magyar együttműködés, amely partnereket feltételez határokon belül és kívül. Senki nem jogosít fel engem, hogy megmondjam, mit csináljon Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Kóka János vagy Dávid Ibolya, legfeljebb véleményt mondhatok arról, amit tesznek. És senki sem jogosítja fel Gyurcsány Ferencet, Orbán Viktort, Kóka Jánost vagy Dávid Ibolyát, hogy beavatkozzanak az életünkbe, ha ők aztán ennek a következményeit nem viselik. Ez ilyen egyszerű! Trianon önállóságra ítélt minket, ezt már Kós Károly megmondta. Éppen azért kell paradox módon – legalábbis egyelőre – önállónak lennünk, hogy magyarságunkat megőrizhessük.
És itt kell felvetnem a felelősség kérdését. Mert ha Magyarország ma meg tudja oldani az RMDSZ nélkül – tehát egy erős, egységes érdekvédelmi szervezet nélkül, hívják bárhogyan – a romániai magyarok helyzetét (oktatási törvény, nyelvhasználati törvény, egyetem, iskolák, óvodák, út, víz, gáz, egyházi tulajdon, autonómia stb.), akkor hát tegye! Akkor ez a felelőssége! De ha nem tudja megoldani – sem baloldal, sem jobboldal –, hanem legfeljebb csak segíteni tud egy erős, egységes érdekvédelmi szervezetnek, hogy végezze a maga munkáját, akkor viszont ez a felelőssége. Hogy segítsen nekünk abban, amit mi célul tűztünk ki!
Aki beleszól, felelős! Ami ugyan az RMDSZ felelősségét nem csökkenti, de a másokét növeli! Annak a felelősségét is, aki azt mondja, hogy minden akar lenni, püspök is, európai parlamenti képviselő is, de legfőképpen azt szeretné, hogy „dögöljön meg a szomszéd kecskéje is”. (Erről a közmondásról eddig azt hittem, csakis román, most kénytelen vagyok magyarra lefordítani.) És felelőssége van annak is, aki azzal kampányol nálunk Magyarországról, hogy most már az Európai Unióban úgysincs határ. Nocsak! Netán az adónkat ezután a budapesti költségvetésbe számolják be, nem a bukarestibe? Nem is lenne rossz, de tartok tőle, hogy addig még sok víz lefolyik a Maroson, Olton, Szamoson, Körösön, Tiszán, másrészt ezt az adót Bukarest helyett mi legszívesebben ide adnánk, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Kolozsvárra, valahova Erdélybe. Mint ahogy felelősséget vállal az is, aki kormányoldalon manapság abból gyárt ideológiát, hogy mi már magyarként annyira rendben vagyunk, hogy nem kell más, csak egy kis regionális együttműködés. Ami egyébként tényleg kell! Csakhogy még sok másra is szükség van!
A felelősségtől szabadulni nem lehet hát. Az sem szabadul, aki azt mondja nyilvánosan: én kampányolok ugyan nálatok, de fájjon a ti fejetek, ha ebből bukta lesz!
Nem lesz!
De annyiszor vesszük a szájunkra azt a szót, hogy nemzet, legalább akkor az ezzel kapcsolatos felelősségről is beszéljünk egy kicsit.
És mi lenne, ha azt az örök magyar szomorújátékot, hogy „egy-két magyar összehajol”, megpróbálnánk felcserélni egy pajkosabb, happy endesebb, emberibb színjátékkal, valami olyasmivel, hogy „sok-sok magyar összekacsint”?
Van még legalább tizenhárom évünk, amíg kötelesek vagyunk így cselekedni. És utána sem ártana!